I. fejezet

<Tori szemszöge>

Ha mesében lennénk, ez lenne a világ legboldogabb napja, "szülinapom van, wááááá!" és "igeen! betöltöttem a 23-mat!!" típusú hangulat uralkodna rajtam, de nem. Mert azt kaptam szülinapomra, hogy apu boldogan bejelentette nekem, hogy "Tudom, kicsim, hogy furcsa, de új feleségem lesz, jövő héten összeköltözünk, és megismerkedhetsz velük!" Na ja, eddig oké (vagyis igazából nem, mivel mégis MI VAN???), de amikor feltűnt a többesszám felszaladt a szemöldököm. Úgy a plafonig. Jogosan, ugyanis annak a nyomorult nőnek gyereke van. És mintha ez nem lenne elég, akkor kettő. És ha még ez sem elég akkor ikrek! Ráadásul pedig lányok! Igaz, hogy én is lány vagyok, de stílusban és viselkedésben nem. Szóval vegyük úgy, hogy igen, fiú vagyok. Nem, nem volt elég, hogy anyu meghalt, (most elszámolok úgy 100-ig, hogy ne sírjam el magam), de 2 évvel később apu pótolni akarja? Na nem! Már komolyan kezdem azt hinni, hogy nem is szerette őt. Ilyenkor van az (meg minden más napon) hogy azt kívánom, bárcsak visszajönne, és megölelhetném, beszélgethetnénk, és nem utolsó sorban elmagyarázhatnám neki, hogy apu milyen igazságtalan velem, és egész egyszerűen pótolni akarja a saját anyámat. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok voltak a fejemben, amikor lázadó énem kimászott a lelkem és szívem mélyéről, hogy az agyamba véssen egy ötletet. És igen. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy apu utálja a fiús énemet. Vagyis tulajdonképpen engem, de ez részletkérdés. Amit én akarok és szeretek, és ami lányos az egyedül a hajam. Semmi más. Így is drága jó apám addig jutott, hogy ünnepségeken hajlandó vagyok szoknyát/ruhát felvenni, és beiktatta az öltözködésembe a rózsaszínt (fúúúj), és a kéket. Mondjuk a kék nem olyan vészes, vagyis igazából, ha sötét akkor tökéletesen képes vagyok kijönni vele. És most jön a TERV (csupa nagybetűvel). A szekrényem mélyére rejtettem, minden, ismétlem minden, rózsaszín, világoskék, és egyéb undorítóan világos cuccomat (kivéve a fehéreket. Imádom a fehéret). Nézelődtem a neten, hogyan lehet a haj levágása nélkül rövid hajat imitálni. Találtam is egy jó módszert. Vagyis néhány perc (vagyis inkább úgy 30-35) múlva a majdnem derékig érő hajamat sikerült irtó rövidre megcsinálnom. Kb a folyamat: Copf --> konty (vagyis sok kicsi,hogy ne tűnjön fel annyira) --> és tádámmm kész is. Egyébként még a folyamat előtt elugrottam egy üzletbe és sapikat vennem. 

Íme:

És bumm. Sapival fogok mászkálni, hogy ne látszódjanak a kontyaim. És igen, otthon is. És egész egyszerűen leszorítottam a mellem egy fáslival. TÁDÁMMM. A tükör előtt állva tökéletesen meg voltam elégedve a végeredménnyel. Mire végeztem már este volt, és teljesen kimerültem az amúgy is fárasztó napon. Nem is beszélve a "váljunk fiúvá" projektről. Úgyhogy nemes egyszerűséggel bedőltem az ágyba és elaludtam úgy, ahogy voltam.

*Másnap*

Reggel amikor felkeltem a fürdőbe rohantam lefürödni, mert este nem fürödtem (bah!). A "váljunk fiúvá" projekt azon része, ami a  ~legyünk olyan igénytelenek mint a fiúk~ egyszerűen nem nekem való. Vagyis egész egyszerűen áthúztam a képzeletbeli listámon. Vagyis inkább kifirkáltam, átszakítva ezzel a képzeletbeli lapomat.  Egész nap a laptopomat bújtam, mindenféle fiús viselkedést tanulmányoztam, egy-két értelmetlen faviccet is átolvastam ami a legtöbb fiú szájából már legalább egyszer elhangzott, és felvettem hangrögzítőre a hangom, hogy lássam (vagyis halljam) másítás nélkül mennyire fiús. És igen, elfogadható. Csak a nevetésem lányos egy kicsit, de azon majd dolgozok. Majd kopogtak a szobám ajtaján.
-Kicsim, készülj el, előrébb hoztuk az ismerkedést a leendő anyáddal és testvéreiddel, hogy hamarabb lehessen az esküvő - hallottam apu hangját az ajtó túloldaláról.
-Oké, indulj el nyugodtan, én majd megyek a saját kocsimmal.
-De azt se tudod hova megyünk. -mondta apu, és szinte láttam ahogy csóválja a fejét.
-De, mondtad. A Night-Light-ba megyünk.
-Akkor ott találkozunk - indult le a lépcsőn.
Amikor láttam az ablakon, hogy apu kocsija elhajt, új fiús külsőmmel együtt kimentem a házból. Amikor beértem az étterembe, félrehívtam aput.
-Mit szeretnél fiam? -kérdezte és kész, elröhögtem magam.
-Apu! Én vagyok. Tori.
-Mi ez a gönc? És hol a hajad? - kérdezte ismét aggódva.
-Nyugi megvan
-Menj haza és öltözz át! - parancsolt rám
-Aha, még mit nem. -néztem a szemébe idegesen - Tehát vagy elfogadsz így, és fiúként mutatsz be újdonsült családomnak, vagy hülyét csinálhatsz magadból, ráadásul az egyszem lányod is faképnél hagy - és még jó, hogy itt fejeztem be a mondandómat, mert különben az utsó mondatot már ordítottam volna.
-Rendben - sóhajtott apa - De mégis milyen néven mutassalak be?
-Öööö- gondolkoztam (tudtam, hogy elfelejtek valamit) - Dave Johnson -vágtam rá hirtelen.
Apuval az asztalhoz sétáltunk. Egy festett fekete, 38 év körüli nő ült ott. Két oldalán az ikrekkel. Szőke haj, teljesen egyforma öltözet, és ránézésre egyforma arcvonások.
-Szívem, lányok, ő itt Dave Johnson, a fiam - kezdte, majd felém fordult, a "fiához" -Dave, ő a menyasszonyom, Jarnie, és ők a lányai, Ashley és Sarah - mutatott be minket egymásnak. Kezet fogtam velük. Igaz fogalmam sem volt, hogy ki Ashley és ki Sarah, rohadt egyformák. Vagy egy órát beszélgettünk, és kedvesnek tűntek. De 1000 százalék, hogy csak tűntek. Át akarnak verni....

Első fejezet by: вτя-ƒąη